58

Epikurosz hívei

Fouquet minden figyelmét, legalábbis látszólag, a fényes kivilágításnak, a hegedűk és oboák epekedő zenéjének szentelte, nézte a tűzijáték csillogó sugárkévéit, amelyek vörösre festették az eget, és még jobban kiemelték a vincennes-i torony komor körvonalait a fák mögött, s mivel a főintendáns rámosolygott a hölgyekre és a költőkre, az ünnepség éppoly vidám volt, mint máskor, és Vatel, akinek nyugtalan, sőt féltékeny tekintete állandóan Fouquet pillantását leste, meg volt elégedve az est sikerével.

Amint a tűzijátéknak vége szakadt, a társaság szétszéledt a kertben, és a márványoszlopok alatt ugyanolyan könnyeden, szabadszelleműen, mint a ház ura, aki ilyenkor megfeledkezett előkelőségéről, barátian vendégszerető volt és felségesen gondtalan.

A költők egymásba karolva barangoltak a ligetekben; néhányan leheveredtek a gyepágyra, amit alaposan megbánt bársonyruhájuk és bodorított hajuk, amelybe kis száraz levelek és fűszálacskák keveredtek.

A hölgyek közül néhányan meghallgatták a művészek énekét és a költők verseit, mások inkább arra a prózára figyeltek, amelyet oly férfiak mondtak nekik kellő művészettel, akik se színészek, se költők nem voltak, de kiket ifjúságuk és a kerti magány szokatlan ékesszólásra ragadtatott, amit a hölgyek a leginkább kedveltek.

- Miért van az - szólt La Fontaine -, hogy Epikurosz mesterünk nem jött le a kertbe? Rosszul teszi, mert Epikurosz sohasem hagyta el a tanítványait.

- Uram - felelte neki Conrart -, nincs igaza, mikor csökönyösen Epikurosz hívének vallja magát, voltaképp itt semmi se emlékeztet a gargéttoszi bölcs tanítására.

- Ugyan kérem - felelte La Fontaine -, hiszen ismeretes, hogy Epikurosz egy nagy kertet vásárolt, amelyben nyugodtan élt barátaival.

- Ez igaz.

- No lássa! Fouquet úr is vett magának egy nagy kertet Saint-Mandéban, ahol mi, barátai, vele együtt nyugodtan és boldogan élünk.

- Mindez igaz, de sem a kert, sem a jó barátok nem bizonyítanak semmit. Miben hasonlít tehát Fouquet úr elmélete Epikuroszéhoz?

- Fouquet úr elmélete a következő: “A gyönyörűség teszi a boldogságot.”

- No és?

- Hát, én azt hiszem, hogy nem is érezzük magunkat nagyon szerencsétlennek, legalábbis én nem. Kitűnő vacsora volt, hozzá joignyi bor, amit egyenesen az én kedves vendéglőmből hozattak; az egy óra hosszáig tartó vacsora egész ideje alatt egyetlen sületlenség se hangzott el, pedig a társaságban tíz milliomos és húsz költő volt jelen.

- Itt álljunk meg. A joignyi borról beszélt, és a jó vacsoráról. Ehhez ragaszkodik?

- Ragaszkodom antecho, mint ahogy a Port Royalban90 mondják.

- Hát akkor jusson eszébe, hogy a nagy Epikurosz csak kenyéren, főzeléken élt, és hozzá tiszta vizet ivott, és ezen tartotta tanítványait is.

- Ez nem is olyan bizonyos - felelte La Fontaine -, és lehet, kedves Conrart, hogy összetéveszti Epikuroszt Püthagorasszal.

- Azt is tudnia kell, hogy Epikurosz nem volt valami nagy barátja az isteneknek és a hatóságnak.

- Ó, épp ez az - szólt La Fontaine -, amit nem tudok megbocsátani sem Epikurosznak, sem Fouquet-nak.

- Ne beszeljen így a főintendáns úrról - mondta Conrart izgatott hangon -, mert ezzel csak megerősíti a Fouquet-ról és rólunk szállongó híreket.

- Miféle híreket?

- Állítólag rossz franciák vagyunk, lagymatag királypártiak, és süketek a törvényekre.

- Visszatérek a vitánk anyagára - szólt La Fontaine. - Elmondom, mi Epikurosz erkölcsi tanítása... amit különben, hogy őszinte legyek, mítosznak tartok. Minden, ami az ókorból fennmaradt, mítosz. Jupiter, ha jobban megnézzük, az életet jelenti. Alkídész91 az erőt. Neveik is engem igazolnak: Zeusz a görög zén - élni - igéből származik, Alkídész az alké, erő szóból. Mármost Epikurosz neve annyit jelent, mint jóságos vigyázás, védelem. És mondja nekem, ki vigyáz jobban az államra, és ki védelmezi jobban az embereket, mint Fouquet úr?

- Fejtegetése etimológiai jellegű, nem pedig erkölcsi; mert azt állítom, hogy mi, Epikurosz modern hívei, rossz állampolgárok vagyunk.

- Ó - kiáltott fel La Fontaine -, megbízhatatlan állampolgárok nem azért leszünk, mert mesterünk tanítását követjük. Hallgassa csak, mi egyik legfőbb aforizmája:

- Hallgatom!

- “Kívánjatok magatoknak jó vezetőket.”

- Na és?

- No és mit mond nekünk Fouquet úr mindennap? “Mikor lesz már végre erős kormányunk?” Mondja ezt Fouquet? Feleljen őszintén, Conrart.

- Ezt mondja, igaz.

- Nohát, ugyanezt tanítja Epikurosz.

- De ebben van valami lázítás is.

- Lázítás! Ha az ember azt kívánja, hogy jó államférfiak kormányozzák?

- Feltétlenül, ha azok, akik kormányoznak, rossz államférfiak.

- Várjon csak, megfelelek én minden ellenvetésére.

- Arra is, amit az imént mondtam?

- Figyeljen csak: “Vessétek alá magatokat azoknak, akik rosszul kormányoznak...” Így van leírva szóról szóra: “Kakósz politeuúszi”... Elismeri, hogy ez szó szerint a szöveg?

- Az ördögbe! Hogyne hinném el. Tudja-e, La Fontaine, hogy maga úgy beszél görögül, mint Aiszóposz?

- Gúnyolódik, kedves Conrart?

- Isten ments!

- Tehát térjünk vissza Fouquet úrra. Mit hangoztatott mindennap? A következőt, ugye: “Micsoda tudálékos ember ez a Mazarin! Micsoda szamár! Micsoda pióca, és mégis engedel­meskednünk kell ennek a bohócnak!...” No, Conrart, mondta-e Fouquet, vagy nem mondta?

- Elismerem, hogy mondta, talán nagyon is sokszor.

- Éppúgy, mint Epikurosz, barátom. Fouquet mindig úgy gondolkodik, mint Epikurosz. Ismétlem, mi Epikurosz hívei vagyunk, és ez elég szórakoztató dolog.

- Igaz, de félek, hogy mellettünk egy másik szekta is fog keletkezni, mint annak idején Epiktétoszé;92 tudják? a hiérapoliszi bölcs a kenyeret fényűzésnek, a főzeléket tékozlásnak és a tiszta vizet részegeskedésnek nevezte; ugyanő, mikor gazdája megverte, durcásan ugyan, de különben harag nélkül ezt mondta: “Fogadjunk, hogy eltörte a lábamat?” És a fogadást meg is nyerte.

- Hatökör volt ez az Epiktétosz.

- Megengedem, de megint divatba jöhet, csak a neve fog megváltozni, erre: Colbert.

- Eh! - felelte La Fontaine. - Ez lehetetlenség. Colbert nevét sohasem fogja kietimologizálni Epiktétosz nevéből.

- Igaza van, legfeljebb a coluber93 szót.

- Hűha, legyőzetett, Conrart, már szójátékban keres menedéket. Arnauld94 azt állítja rólam, hogy nincs logikám... Több logikám van, mint Nicole-nak.95

- Bizony - vágott vissza Conrart -, van logikája, de janzenista.

A csattanót harsány nevetés fogadta. A sétálókat lassanként odacsábította a két vitatkozó köré heves vitájuk. Szinte vallásos tisztelettel hallgatták végig a vitát, és maga Fouquet is, bár alig tudta megállni, hogy bele ne elegyedjék, az önmérséklet példájával járt elöl.

De a vita vége Fouquet-t is kihozta sodrából: felkacagott. Mindenki nevetett körülöttük, és a két filozófust gratulálók vették körül.

Győztesnek mégis La Fontaine-t jelentették ki, mély műveltsége és törhetetlen logikája miatt.

Conrart-nak a legyőzött ellenfél vigasztalása jutott: dicsérték becsületes szándékát és tiszta lelkiismeretét.

Ebben a percben, amikor a vidámság ily harsányan megnyilvánult, amikor a hölgyek szemére vetették a két vitatkozónak, hogy a nőket nem vonták be az epikureus boldogság rendjébe, ebben a percben érkezett meg Gourville a kert másik végéből, az izgatottan figyelő Fouquet felé közeledett, s puszta megjelenésével kiszakította vendégei köréből.

A főintendáns arcán mosolygás ült, és általában gondtalanságot színlelt. De amikor nem látta senki, levetette álarcát.

- No, hol van Pellisson? - kérdezte izgatottan. - Mi van vele?

- Most tért vissza Párizsból.

- Magával hozta a foglyokat?

- Csak éppen a börtön igazgatójával beszélhetett.

- Mit, hát nem mondta meg, hogy én küldtem.

- De megmondta. Az igazgató azonban azt felelte, hogy aki Fouquet úr nevében jön, hozzon magával levelet Fouquet úrtól.

- Ó, hacsak levelet kell neki írni... - mondta Fouquet.

- Nem, nem - szólt most közbe Pellisson, aki ebben a pillanatban tűnt fel a kis liget sarkán. - Nagyméltóságod menjen oda és személyesen beszéljen vele.

- Igaza van. Visszavonulok, mintha dolgozni akarnék. A lovak maradjanak befogva, Pellisson. Gourville, maga tartsa vissza barátaimat.

- Én is adnék egy tanácsot nagyméltóságodnak - mondta Gourville.

- Beszéljen, Gourville.

- Csak az utolsó pillanatban keresse fel a börtön igazgatóját. Derék ember, de ügyetlen. Bocsás­son meg, Pellisson úr, de én nem osztom a nézetében. Higgyen nekem nagyméltó­ságod: jobb lesz, ha még valakit küld az igazgatóhoz szóvivőként: nagy nőbarát; de ne személyesen menjen el hozzá.

- Majd megfontolom - felelte Fouquet -; hiszen rendelkezésünkre áll még az egész éjszaka.

- Ne igen pazarolja az idejét nagyméltóságod - szólt Pellisson. - Még ha kétszer annyi időnk volna is, mint amennyi van, akkor se baj, ha korán érkezünk.

- Isten vele - mondta a főintendáns. - Jöjjön velem, Pellisson. Gourville, magára bízom a vendégeimet.

Ezzel Fouquet eltávozott.

Epikurosz hívei észre sem vették, hogy mesterük eltűnt; a hegedűk egész éjjel szóltak.

-&-